|
Már a 20. dinasztia elején, III. Ramszesz (Kr. e. 1195) uralkodása alatt elkezdődött a fáraók hanyatlása. III. Ramszesz leginkább a líbiaiakon és a Tengeri Népeken aratott győzelmeiről híres (akik valószínűleg az Égei és a Földközi-tenger keleti részéről származó akháj görögök voltak). Mégis a győzelmekről szóló megkönnyebbült hangú tudósítások olyan birodalomról szóltak, melyet minden oldalról ostrom fenyeget. A külső támadók Ámon főpapjai és a fáraók között folyó belső hatalomharc által megosztott birodalmat találtak. A 20. dinasztia végnapjai (Kr. e. 1090) és Nagy Sándor érkezése (Kr. e. 332) között kevés dinasztia volt hosszabb életű 150 évnél és a hatalom központja a  Nílus-delta és Egyiptom között oda-vissza ingadozott. A Tanisból uralkodó líbiai dinasztia núbiai királyoknak adta át helyét, akik elfoglalták Felső-Egyiptomot, majd a főváros, Théba kivételével az egész birodalmat végigrabolták asszír betolakodók. A Kr. e. 6-7. század folyamán a Nílus-deltában lévő Sais vált a hatalom központjává, és az uralkodók görög zsoldosok segítségével kergették ki az asszírokat. Egyiptomot a Perzsa birodalomhoz csatolták a Kr. e. 5. század folyamán és ismét görög segítséggel űzték el a hódítókat a Kr. e. 4. század elején. A perzsák Kr. e. 343-ban visszatértek, őket pedig Nagy Sándor igázta le 342-ben. A Nagy Sándor igázta le 342-ben. A Nagy Sándor halála utáni örökösödési háborúk és rövidéletű birodalmak összeomlása után legtehetségesebb hadvezérét I. Ptolemaiosz néven megkoronázták.
Ajánlja ismerőseinek... |
